Egy készülő film, egy filmproducer, egy világhírű magyar színésznő, ékszereim, fotográfia és Budapest!

Nyárvégi legkülönösebb és leginspirálóbb találkozásom, mikor Juhász József filmproducer fejében megfordult a gondolat: mi lenne, ha az általam készített egyedi, nőies, redesign ezüst ékszereket összehoznánk Marozsán Erika színművésznővel?! Aki tökéletes megtestesítője az általam készített egyedi, régmúltat és modernitást ötvöző, finom és elegáns megjelenésű ékszerek világának. A Paraziták a paradicsomban c. film forgatása után már az utómunkák folytak, amikor egy pesti kávézó kertjében találkoztunk, s ott indítottuk útjára terveinket.

Már magát a gondolatot is nagyon megtisztelőnek tartottam, s izgalommal töltött el az ötlet, de rám várt, mit is jelentsen a "hozzuk össze" elgondolás. Mindezt egy fotósorozatban álmodtam meg. És ezzel jött az igazi kihívás, mely az alkotófolyamataim erős és általam oly szeretett mozgatórugója! Bár sokat fotózom, elsősorban magamnak és a saját munkáimhoz, fotográfusnak nem titulálnám magam. Csakis egy laza, baráti fényképezést tudtam elképzelni, természetes, bárki számára mindennapos szituációkban és helyeken, Budapest utcáin (streetart), stáb nélkül, kis kamerával... Mivel a fotózás ma már sokféle eszközzel csodálatos eredményekre képes, azért mégis csak "technikai művészetről" van szó, így a felszerelésem nem kis aggodalmat okozott, ráadásul tudván, hogy Erika férje New York-ban élő híres fotóművész, s biztosan egyéb fotózásokon is máshoz van szokva! 🙂 De bíztam magamban, s abban a "flow"-ban, amit jól ismerek ezekben a különös pillanatokban, s izgatottan vártam, hogy nyakunkba vegyük a várost! Nem tudhattam, hogy mi lesz belőle, amit sosem tudhatunk egy alkotói munka kezdetén... Közben eszembe jutottak mainz-i professzorom szavai is, aki anno azt mondta nekem: "A ceruza is egy eszköz. Van, aki egy lottószelvényt tud vele kitölteni, s van, aki világokat varázsol vele. Nem az eszközön múlik." Legyen az ecset, számítógép, kisfűrész, fényképezőgép vagy bármi!

A fotózás reggelén találkozásipontunk a mindkettőnk életéhez közel álló Andrássy útra esett, ahol - mint később kiderült - megszületett az egyik kedvenc képem, a nem is tervezett helyszínen. A reggeli órákban még üresen álló kávéházi székek, asztalok között a délelőtti árnyékok izgalmas ritmusa nagyon megfogott. Mintha az időben visszarepültünk volna, s világ bármely nagyvárosába, mi mégis itt vagyunk, most, Budapesten. Fellini hangultot áraszt ez a kép, a környezet, s Erika kisugárzása. Innen indult a pár órás városi séta, többek között a Hunyadi téren át a Vásárcsarnok érintésével a Szabadság-hídra. Mindenképp szerettem volna a képek és a fotózás menetéhez, ha érezhető valamiféle közelség, s egyáltalán nem munkának tekinthető nyitottság, de mégis, hol az a pont, mi az a határ, amit második találkozás alkalmával egy általam még a kilencvenes évek végén egy németországi moziban a Szomorú vasárnap c. filmben látott és csodált színésznőhöz közel lehet kerülni?! Bár Erika nagyon kedves, nyitott volt hozzám, olykor saját ötleteivel is megkönnyítve a dolgom, mégis folyamatos feszültség izzott bennem egészen odáig, míg le nem töltöttem még aznap a képeket. Legalább akkora izgalomban és lázban válogattam és néztem át százszor őket, mint amiben az egész nap telt.

A sorozat első részének bemutatása egy ugyancsak különös és tökéletes kapcsolódási pontnak köszönhető. A hidaknak. Az első budapesti TEDxLibertyBridgeWomen: Hidak konferencián került pár kép kiállításra a Hatszín Teátrumban, ahol Marozsán Erika is az előadók között szerepelt. Én vizuális előadóként voltam jelen, a konferencia emblémájává vált Szabadság-híd rajzokkal, a konferencia kezdő Hidak kisfilmjével és a fotókiállítással.

A társművészetek találkozásának, a képeknek a története innen folytatódik... Remélhetőleg előbb is, de legkésőbb a 2018. tavaszra tervezett filmbemutató kapcsán!

A teljes egész képekért kattints a galériába!